A szegények szolgálata az Egyházban
Az őskeresztény egyház életét – Jézus Krisztus példáját követve – az elesettek megsegítése jellemezte (gyűjtések a szegények részére, özvegyek támogatása). Az apostolok az egyházi rend szentségének első fokozataként, diakónusokat szenteltek a szeretetszolgálatra. A közösségen belül a szegényekről való gondoskodást már akkor rendszerbe foglalták és benne nyilvántartották a szegényeket, körülményeiket, szükségeiket. Az ősegyház alapelvei közé tartozott a rokonok ellátásának kötelezettsége és a munkaképesek kötelező munkavégzése. A munkaképteleneket, ha a nagycsalád nem tudta eltartani, teljesen az egyházi közösség tartotta el. A közösség nemcsak a testi szükségleteket tartotta szem előtt, hanem szegény társuk lelkét is ápolta. A segélyeket a hívek adakozásaiból teremtették elő. Az apostolok idejében az Úrvacsorára hozott, és közösbe tett, de aznap el nem fogyasztott élelmiszert hétközben a szegényeknek osztották szét.
Az Egyház már az ókorban kiterjesztette a szegénygondozás körét a római császárság határain kívülre is. Az egyházi javak egy negyedét a „quarta pauperum”-ot karitatív célokra kellett fordítani. Egyházi „betegápolásra alkalmas helyek”, az utazók és szegények befogadására alkalmas fogadók létesültek.
A IV. században Nagy Konstantin császár rendelete még nagyobb teret adott az Egyház szegénygondozói tevékenységének. A püspökök kötelessége lett a börtönlátogatás, a foglyokkal való bánásmód feletti őrködés és a gabona szétosztása az özvegyek részére. Megalakultak az első szerzetesközösségek, amelyek egyik fő feladatuknak a szegényekről való gondoskodást tartották.
A VI. században kialakultak a mai értelemben vett plébániaközösségek, amelyeknek az egyházközségi szegénygondozás irányítása is feladata lett. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a szegényügy még nagyobb szervezettséget igényel. Az Egyházban a szerzetesrendek mellett új irányelveket jelöltek meg a szegények szolgálatának nagy szentjei is: Nursiai Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc, Árpád-házi Szent Erzsébet és Szent Hedvig. A kolostorok a szegénygondozás központjai lettek. A szerzetesek kórházakat, beteg- és szegényházakat hoztak létre, amelyeket alamizsnákból és saját munkájukkal tartottak fenn. Az elesettek felkarolásában és a betegek ápolásában a lovagrendek is szerepet vállaltak.
A XVI. században az árvák nagy gondozója Néri Szent Fülöp életvitelével mutatta meg, hogyan kell az utcagyerekeket nevelni és árvaházakat létesíteni. A XVII. század legkimagaslóbb szegényapostola Páli Szent Vince volt, aki a szegénygondozás új rendszerét állította fel, intézmények helyett saját otthonukban gondoztatta a szegényeket és része volt az Irgalmas Nővérek rendjének megalapításában.
Az újkor századaiban is számos vezéregyéniség vitte a keresztény emberszeretet zászlaját. Az olasz Bosco Szent János elsősorban a gyermeknevelés terén jeleskedett, amit a szaléziek mai is fő feladatuknak tartanak, a német Boldog Kolping Adolf a tanoncotthonok alapjait tette le, az angol Ward Mária az angolkisasszonyok rendjével a leánynevelést emelte magas szintre. Miközben a kereszténység kitermelte a felebaráti szeretet gyöngyszemeit, az állami hatalom mindenütt igyekezett tanulni az Egyháztól, és versenyezni karitatív tevékenységével. Az állam és az egyház szétválasztása nyomán az állam mind több, olyan szerepet vett át, melyet addig az egyház hordozott. Így épült ki az állami szegénygondozás is. Az állami rendszer kiépülésével és az Egyház anyagi lehetőségeinek beszűkülésével az egyházi szociális intézmények lassanként elgyengültek, és teljesen a hívők áldozatkészségére szorultak.
Ennek ellenére több példa mutatta meg, hogy az egyházi szegénygondozás önerőből is bámulatra méltó eredményeket tud létrehozni és képes megújulni. Ilyen szerveződés volt az 1897-ben Lorenz Werthmann által megalapított Caritas-Verband für das Katholische Deutschland a németországi Freiburgban, amelyet a német püspöki konferencia 1916-ban országos karitászként ismert el. Werthmann célja az volt, hogy a jószándékú emberek önkéntes segítő munkáját szervezett keretek közé foglalja és hatékonyabbá tegye. Lorenz Werthmann alkotta meg a Caritas világszerte ismert jelét, amely a szeretet lángját jelképezi. Alapvető célként fogalmazták meg, hogy a Caritas korra, nemre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül segít a rászorulókon. A német szerveződést követve hamarosan egész Európában létrejöttek az országos szervezetek. Ma már a Caritas jelen van az egész világon, mint a Katolikus Egyház segélyszervezete.
Caritas a Szabadkai Egyházmegyében
A trianoni békeszerződés után Szabadkán a ferencesek voltak a szegénygondozás szervezői. Népkonyhát tartottak fent és kolduló körútjaikon a szegények ellátására is gyűjtöttek. A plébánosok a Szent Antal-kasszába gyűlt pénzt a szegények között osztották szét. A második világháború után a kommunista rendszer megfosztotta az egyházakat a földjeiktől és ingatlanaiknak nagy részétől és a szociális gondoskodást állami monopóliumként gyakorolta. A hatvanas évektől a templomok bejáratánál történő koldulást is. A plébániák továbbra is segítettek a Szent Antal-kassza révén.
A Szabadkai Egyházmegye egyházközségeinek a Szabályzatában és Ügyrendjében előre látták többek között a karitatív szakosztály létrehozását is 1970-ben. Ez volt a karitatív tevékenység szervezett formájának a kezdete. Több plébánián életre is keltek ezek a szakosztályok és szervezetten tevékenykedtek.
Jugoszlávia szétesését követően az Európai Caritas a Svájci Caritas révén kezdte el az élelmiszerküldemények eljuttatását a Jugoszláviai Caritashoz, amelyet a püspökök és néhány laikus alapítottak meg. A Belgrádba érkező segélyszállítmányokat az egyházmegyékhez irányították amelyek szétosztották a plébániák között és az ott szerveződő karitászcsoportok osztották a rászorulóknak. Az élelmiszerszállítmányokhoz tisztálkodási szereket is társítottak, majd takarókat is küldtek. E munka folyamatában megszerveződtek az egyházmegyei Caritas-központok, a Szabadkai Egyházmegyében Szabadkán és Újvidéken. Ettől kezdve már ezek a központok fogadták a szállítmányokat. A hollandiai Cord-Aid tűzifa és tűzhelyek vásárlását támogatta és nagy részben a menekültek ellátására a Caritas-központokon keresztül osztotta szét. A csomagok házhozszállítására a Svájci Caritas egy kombit és egy autót ajándékozott az egyházmegyei Caritasnak.
A Szabadkai Egyházmegyei Caritas tevékenységét a Caritas Gorizia támogatta élelmiszer és ruhanemű szállítmányokkal, pénzt adott kerti-vetemények magvainak vásárlására, naposcsibék szétosztására, segítette a városi nyugdíjas-klubok fennmaradását és a diáksegélyzőt több éven át. A szabadkai Caritas-Club épületének teljes felújítását is támogatta.
A Caritas Oberösterreich – Linz lett az egyházmegyei Caritas partnere 1997-től. Élelmiszer és ruhanemű szállítmányokkal, kórházi ágyak, járókák, tolókocsik és az irodaház adományozásával segítette a Caritas kiépítését egyházmegyénkben. Lépéseket tett a házi-gondozás és ápolás területén szerzett tapasztalatok átadására és 2001-ben pilot-projektumként 15 hónapon át támogatta a szolgálat megalapítását és működését.
2003-ban indult az országos Caritas nagy projektuma – a házi-gondozási és ápolási szolgálat. Egyházmegyénkben Szabadkán és Újvidéken 12-12 terepi munkással az Európai Caritas támogatásával. A szolgálat kiépítésében szakmai segítséget a németországi Caritasverband szakemberei nyújtottak.
2003 januárjában, mint polgárjogi személy lett bejegyezve a Szabadkai Egyházmegye Caritasa, Újvidéken az Espereskerületi Caritas és Zentán a plébániai Caritas. Ezzel lehetővé vált a külföldi támogatások közvetlen fogadása, a pályázások és a még szervezettebb munka.
A további fejlődést a következő településekre kattintva tekintheti meg: